Klinga László olimpiai bronzérmes birkózó, a válogatott egykori edzője, részletesen mesélt nekünk életéről, pályafutásáról, eredményeiről. Az interjú során olyan – ma is aktuális – témák merültek fel, mint a dopping szerepe a sportban, a szponzorok hiánya, vagy éppen az élsportolói lét nehézségei.

Hogyan ismerkedett meg a birkózással? 

„Viszonylag gyenge gyerek voltam, viszont nagyon eleven és nagyon rossz. Egyszer egy testnevelő tanárom megfogott a fülemnél fogva és levitt birkózni, így kerültem a Budapest Honvéd sportegyesületbe, 1960-ban

Bementem a terembe a kezdőkhöz, Ökrös Józsi bácsihoz, akinek a nevét külön ki szeretném hangsúlyozni, hiszen meghatározó egy sportoló életében a nevelőedző. Általa fogadja el az ember a sportot, valamint kötődik a személyéhez. Az ő kezei alatt ismertem meg a birkózás alapjait.”

Miért a szabadfogást választotta?

„A Budapest Honvéd volt az ország legnagyobb és legjobb egyesülete akkoriban, de gyerekként még ezt nem fogtam fel. Mikor bementem a terembe olimpiai- és világbajnokok tömkelege volt ott: Gurics György, Varga János, Tóth Gyula. Nem volt külön felnőtt- és gyerekedzés, egy közös teremben voltunk, ahol egy kis szőnyeg fért csak el. Beléptem és azt hittem görög szobrokat látok, nagy hegyek, kigyúrt emberek, ahogy ma fogalmaznék izompacsirták. Ez motiválja az embert, a fiatalokat, a gyengéket, hogy egyszer talán én is leszek ilyen.

Mi még mind a két fogásnemet birkóztuk, az én pályámat az határozta meg, hogy a saját súlyomban (57kg) volt Varga János, olimpiai bajnok, aki azóta is nagyon jó barátom. 15-16 évesen már néha felküldtek edzésre a felnőttekhez, ott a Varga Jancsi elkapott és többet voltam a levegőben, mint egy Malév gép, annyit repültem. Mikor bementem az öltözőbe úgy éreztem, hogy sosem fogok birkózni, ha ennyit dobálnak nekem végem.

Aztán egyszer-egyszer csináltam egy-egy fogást vele és mondtam, hogy: „Na, ebből lesz valami!”, 18 éves koromban pedig megnyertem az első felnőtt magyar bajnokságom Varga János előtt. Ekkor határoztam el, hogy a szabadfogást birkózom. Hoffman Géza volt a szabadfogású nevelőedzőm.”

Ekkor már tudatosan élsportolónak készült?

„Abban az időben hiába voltam jó tanuló, szakmát kellett tanulnom, mellette pedig birkóztam. A Budapest Honvédban, akik jól sportoltak honvédtisztek voltak. Nekem is ajánlottak sportállást és onnantól kezdve edzettem reggel, délben, este, mint a profik.”

Innentől már menetrendszerűen jöttek a világversenyeken való szereplések?

„Igen, innentől már megvolt a cél, remek példaképek álltak előttem, akikkel együtt is edzettem. Reméltem, hogy én is el fogok érni valamilyen nagy eredményt. Viszonylag korán, 19 évesen lekerültem Tatára, az igazán nagy csapatba, edzőpartnernek, gyakorlóbábunak, dobáltak jobbra-balra, mint az üres bőröndöt. Innen is jött a becenevem: Polyák Imre lejött és össze-vissza hajtogatott, utána mondta a vezetőedzőnek, hogy olyan vagyok, mint egy macska. Így lettem én a Macska.”

Hogyhogy viszonylag későn ment olimpiára? 1968-ban miért nem?

„Nagy csalódás volt számomra, hogy ’68-ban nem vittek ki az olimpiára, mert abban az évben megnyertem a magyar bajnokságot. Mégis Gonda Viktort vitték ki az Európa-bajnokságra, ahol jegyet lehetett váltani az olimpiára, ő azonban kiesett az Eb-n. Ezután elvittek ruhapróbára, de a ruha másra került, én pedig itthon maradtam, nem tudom milyen okból.”

Akkor lett volna csúcsformában?

„Szerintem akkor még elég fiatal voltam, fizikailag is – fogalmazzunk így – gyenge voltam. Nem is szerettem annyira a súlyzókat, inkább órákig gyakoroltam a technikát, birkóztam. A többiek a súlyomban fizikailag erősebbek voltak nálam.”

Jót tett még az a plusz négy év?

„Igen, talán beleértem a súlyomba, 1970-ben már kivittek a világbajnokságra Edmontonba, ahol ötödik lettem, ott is fizikailag fogytam el, nem voltam még teljesen érett. Utána már jöttek a jobb eredmények, ’71-ben és ’72-ben Európa-bajnoki helyezett voltam, ott voltam a tűz közelében.”

De azért az olimpia mégiscsak egy minőségi ugrás az Eb-hez képest, új ellenfelek: amerikaiak, japánok?

„Magát az egész szabadfogású mezőnyt, az ázsiaiak, az amerikaiak és a szovjet tagállamok alkotják. De Polyák Imre mindig azt mondta: „Pajtás, mindegy, hogy ki van, mindig egy ember áll fönt veled a szőnyegen, azt az egyet kell megverni.” Ekkor már tudatosabban készültem, ellestem dolgokat másoktól és ezek végül beértek.”

Majd jött München 1972-ben.

„Igen, kimentünk és egy fantasztikus csoda volt. Az olimpia első öt napján versenyeztem, mert akkor még úgy volt a birkózás, hogy minden nap volt mérlegelés, a meccsek előtt. Lefogyasztottam a súlyomba (57kg), csak négy kilót kellett fogynom, de azért kis súlyban megviseli ez az embert. Borzasztó meleg volt pont ekkor Münchenben, első nap volt a megnyitó, amelyen általában a versenyzők nem vonulnak fel, mert hat órás program. Az edzőm mondta, hogy ne vonuljak fel, de nem tudtam, hogy kijutok-e életemben még egyszer olimpiára, így felvonultam. Borzalmas hosszú volt, de hatalmas élmény.”

Rögtön utána kezdődtek a küzdelmek?

„A mérlegelés nyolckor volt, összesen 29-en mérlegeltünk, tizenegykor kezdődött a verseny, addig az edzők ottmaradtak a sorsolásra. Polyák Imre mondta, hogy az én sorsolásom elég „kovászos”, azaz nagyon meleg, a nehezebb nemzetek közül kaptam ellenfelet. Az első meccsemen a Fülöp-szigetekit odavágtam, tussal, viszonylag gyorsan ment. Jött a második, a török, elkezdtem dobálni, első menet, második menet, harmadik menet, 10 pont különbséggel vertem, Polyák Imre ekkor jegyezte meg, hogy „A macskának kinőtt a körme.

Az iráni következett, világbajnoki második helyezett, megvertem, pontozással, simán. Ekkor már éreztem én is, hogy itt olyan dolog lesz, ami akár nagyon jól is elsülhet. A negyedik meccsen, a mongollal döntetlent birkóztam. Ekkor már közel voltam a tűzhöz, de még mindig négyen-öten voltunk a súlycsoportban. A következő ellenfelem az Európa-bajnok orosz volt, a második menetben legyőztem tussal. A keletnémettel többször birkóztam már abban az évben, három nagyon kemény menet alatt megvertem, pontozással. 

A hatodik meccsem jött… ennyi meccsel már olimpiát szoktak nyerni. Ellenfelem az amerikai Rick Sanders volt, a sportág egy nagy egyénisége, az amerikai csapat edzője, fantasztikus, érett versenyző. Nekem az volt a hibám, hogy mindig birkóztam, nem taktikáztam, Sanders ellen sem. Az első menetben vezettem ellene, a második menetben már komolyan vett, a harmadik menetben belebonyolódtam egy fogás kombinációba és odavágott. De ezzel a vereséggel már harmadik helyezett voltam. A japánnal – aki nyerte – nem birkózhattam, mert elértem a hat hibapontot és az akkori szabályok szerint így csak a második-harmadik helyezett lehettem. A japánnal végül soha nem birkóztam, Edmontonban is ő nyerte a világbajnokságot: Hideaki Yanagida. Így lettem harmadik az olimpián.”

Ők voltak a legnagyobb ellenfelei?

„Igen, az amerikai igazi művésze volt a birkózásnak, csak miatta háromezer egyetemista jött le Münchenbe, drukkolni. És milyen katasztrófa az élet, nagyon jól összebarátkoztunk, meghívtam Magyarországra, – vallásos fiú volt, hippi, nagy szakáll, kereszttel ült a szőnyeg mellett –, a barátnőjével elindult egy kelet-európai útra. Vártuk-vártuk és egyszer csak értesítettek az amerikai szövetségtől, hogy Rick Sanders meghalt, autóbaleset érte. Kaptam tőle egy bibliát, ami azóta is megvan, sokszor előveszem, és rá emlékezem.”

Ha már tragédiák, a Münchenben történt túszdráma hogyan érintette? Kihatott a szereplésére?

„Az nagyon érdekes volt! Nekem már vége volt az olimpiának, boldog voltam. A vezetők meghívtak egy pohár italra, utána ráértem aludni, kicsit később keltem. Ki akartam nézni, húztam fel a redőnyt az erkélyablakon és egyszer csak betartottak egy géppisztolyt. Az erkélyemen állt egy melegítős, felfegyverzett ember és mutatta, hogy „Csönd, feküdjek le!”. Nem értettem a helyzetet. Szaladtam ki a folyósóra, akkor már nyüzsgés volt. „Mi történt?” – kérdeztem. Mondták, hogy nem lehet kimenni, terrortámadás történt. Tőlünk olyan ötven méterre volt az izraeli szállás, ahol a túszejtés történt, az olimpia félbeszakadt, tárgyalások voltak, de végül megtörtént a tragédia. Addig egy olyan nyitott, szabad olimpia volt, amilyen azóta sincs. Az eset után lezárták a falut, de sajnos az izraeli sportolók meghaltak.  Nagy drámája volt ez, az egész világnak.”

Az olimpiai bronzot tartja a legnagyobb sikerének?

„Hát igen, az volt. Kétszeres Európa-bajnoki második helyezett voltam, ’73-ban Lausanneban lettem második, szóval ez lett volna életem akkori legnagyobb sikere. Aztán ’76-ban a leningrádi Európa-bajnokságon szintén második lettem az orosz Yumin mögött, aki nem tudta hozni a súlyát, mégis engedték versenyezni a szervezők. (1976-ban olimpiai bajnok is lett.)

Közben hátráltattak sérülések többször is, a ’76-os olimpiára úgy mentem ki, hogy a leningrádi Európa-bajnokságon reccsent egyet a térdem. Emiatt stikában jártam ki Pozsonyba egy professzorhoz, aki injekciózgatta a térdemet, ha kiderül, ki sem mehettem volna az olimpiára. Tulajdonképpen már sérültem utaztam Montrealba 76-ban.”

Ahol ugye a harmadik körig jutott?

„Az első körben megvertem egy peruit, utána kikaptam a mongoltól és attól a némettől, aki később második helyezett lett. Abbahagytam a birkózást, de még hazajöttem a Ferencvárosba, a Bajnokcsapatok Európa Kupáján elindultunk, és másodikok lettünk. Utána bejelentettem, hogy abbahagyom."

Ennyire megviselte a sérülés?

„Több sérülésem volt, már kétszer operálták a térdemet, keresztszalag-szakadásom, porcleválásom volt. Ugye a láb a szabadfogásban az egyik kéz, ugyanannyit dolgozik vele az ember. Úgyhogy akkor már nagyon sok sérülésem volt, eldöntöttem, hogy befejezem.”

Több klubnál is megfordult (Honvéd, Ferencváros, BVSC), ennek mi az oka?

„A Ferencvárosnál, az olimpia (Montreal) után a birkózó válogatott edzője lettem…”

Igen, az egy nagyon sikeres időszak volt!

„Igen, 14 érmet szereztek a versenyzők az alatt az idő alatt. De szakmai és emberi különbségek voltak köztem és Hegedűs Csaba között, nehezen fértünk meg. Öt évet lehúztunk együtt, aztán én úgy éreztem, hogy ez az egészségem rovására megy, vettem a kalapomat és odébbálltam. Visszamentem a Ferencvároshoz, ahol szinte ugyanazok a versenyzőim voltak, mint a válogatottban, világ- és Európa-bajnokok: Balla József, Bíró László. De a Fradiban elkezdődött egy háború, én pedig szedtem a sátorfámat és a BVSC-hez mentem. Lehúztam öt évet a BVSC-ben, ott is volt öt magyar-bajnokom, megkaptam a mesteredzői címet. A kilencvenes években a klub megkapott épületeket, a versenyzőimet is kirendelték épületbontásokra. Én levezényeltem a birkózóimat onnan, mondván, hogy ez életveszélyes. A vezetőségnek ez nem tetszett, azt mondták, hogy bomlasztó egyéniség vagyok és elküldtek.

Közben sokan jártak hozzám külföldről, kanadaiak, svédek, amerikaiak, és pont ott voltak a svédek, amikor a kezembe adták az elbocsájtó levelet. A svédek nem értették a helyzetet, de mikor a tolmács lefordította nekik, a svéd vezetőtől állásajánlatot kaptam. Így kerültem ki aztán Svédországba.”

A tanítványai közül ki a legsikeresebb, kit tart a legjobb tanítványának?

„A legsikeresebb Balla Jóska volt, nehézsúlyban olimpiai második helyezett lett a kezem alatt, Európa-bajnok volt. Bíró Laci Európa-bajnok volt a negyvennyolc kilósok mezőnyében, a világ egyik legtechnikásabb birkózója. Kovács István, az egyetlen szabadfogású világbajnok, együtt versenyeztünk a Honvédban, később edzője lettem a válogatottnál, nálam lett világbajnok. Akikkel foglalkoztam a kluboknál, vagy a válogatottban, azok a mai birkózó társadalomban mind sikeres edző vagy versenyző pályafutással büszkélkedhetnek.”

Mára már csak gyerekekkel foglalkozik?

„Igen, hazajöttem Svédországból, majdnem hét évet voltam kint. Ott is világbajnokom lett, de a másik fogásnemben, Martin Lidberg. Testvérének, Jimmy Lidbergnek én voltam a nevelőedzője, ő később olimpiai második helyezést is elért. Bebizonyítottam, hogy értek valamit a kötöttfogáshoz is.

Hazajöttem Svédországból, hová menjek? Megint visszahívtak a Fradihoz, de nem akarták a szabadfogást, így kiszálltam a birkózásból.

Ezután egy volt Fradis tanítványom megkeresett, beültetett egy autóba és elhozott Kispestre, egy romokban heverő épületbe, ahol munkások dolgoztak. Kérdeztem, hogy mi lesz itt? Mondta, hogy birkózóterem és szeretnék rólam elnevezni. Megmondom őszintén, nagyon meghatódtam, mert azt hiszem, ott kaptam olyan kárpótlást a birkózástól, amit életemben még soha. Számomra mindennél többet ér, hogy ezt kitalálta a tanítványom, és néhány kollegával létrehozták ezt a gyönyörű kis ékszerdobozt Kispesten. A megnyitóra Növényi Norberttől kezdve Kovács Pistáig sokan eljöttek, a mostani nagy nevek közül is néhányan. Csak csodálkoztam, itt látszott, hogy valamit azért tettem le az asztalra.

Elindult a terem, az első év kicsit nehéz volt, mert nem csináltunk nagy toborzót. Mondtam a fiúknak, hogy majd az utcáról berángatjuk a gyerekeket, és most már ott tartunk, hogy harminc gyerekünk van. Már második éve működünk és úgy néz ki, hogy lesz egy jó kis szakosztályunk.”

Milyen gyerekekkel dolgozni?

„Harminc gyerekkel dolgozunk, kezdő és haladó csoportban, a cél az, hogy megszeressék a sportot. Szerintem a magyar sportnak a hibája az eredmény-centrikusság, agyonverik a gyerekeket, hogy eredményeket érjenek el már gyermekkorban. Régebben sokkal több volt a türelem, nem volt eredménykényszer. Az a meglátásom, hogy minden sportban tönkreteszik a fiatalokat. Az a jó edző, aki serdülőben, ifiben és talán még juniorban is jó eredményeket ér el… aztán mi lesz később?

A másik probléma, hogy nem a jó edzők vannak ott a gyerekeknél, hanem azok, akik eredményesek. Egy-két fogással elérnek eredményt – a birkózáshoz visszatérve –, aztán utána sérülékenyek lesznek a gyerekek. Valamint nehéz a birkózásban az életpálya, hogy mi lesz velük később? Ez sajnos még megoldatlan nálunk, bár sok támogatást kapnak már a sportolóink, de még nincsenek olyan akadémiák, bentlakásos intézmények, mint külföldön.”

Akartam is kérdezni, hogy miből él egy élsportoló? Meg lehet élni abból, hogy valaki szabadfogású birkózó?

„Hát nem. Hacsak nincs mögötte olyan támogatottság. Ugye ahhoz, hogy eredményt érjen el valaki, valakinek segítenie kell. Ezek általában a…”

Szponzorok?

„Nincsenek szponzorok. Ők a pénzt az eredményes felnőtt sportolóknak adják. A gyerekeknek, a kluboknak kellene adniuk a pénzt, hogy először kineveljék a jó versenyzőket. Aztán ha valaki jó eredményt ér el, akkor kapjon anyagi juttatást. Szerintem ez kicsit fordítva van nálunk.

A szülők viszik a versenyekre a gyerekeket, fizetik a nevezési díjat. Komoly kiadás ez egy családnak, és ha nincs egy pénzes szakosztály, egy tehetséges gyerek abbahagyja, mert az egyesület semmilyen költséget nem tud állni.

Régen minden nagyobb egyesület mögött állt egy cég. (A Fradi mögött az élelmiszeripar, a Honvéd mögött a honvédség, a Dózsa mögött a rendőrség, az MTK mögött a textilipar, a vidéki egyesületek mögött a bányák.) Ezek a privatizációnál kivonultak. A privát cégek pedig azokat szponzorálják, akik eredményesek, nekik van reklámértékük. Tehát a kis egyesületek, a nevelőegyesületek mit kapnak? Amit ki tudnak harcolni, vagy semmit.”

Mennyi lemondással jár az élsportolói lét, a magánélet viszonyában?

„Borzalmas sok lemondással. Én csak magamról tudok beszélni, a feleségem is tornász volt, a budapesti Honvédban ismerkedtünk meg, 47 éve vagyunk házasok. Ő orvos, én jártam a világot, ő meg otthon az egyetemen tanult. Kevés család tud sérülés nélkül végigvinni egy sportkarriert. Állandóan távol a családtól, edzőtábor, utazások, akklimatizáció, ehhez csoda kell, hogy emberek ezt együtt végig tudják csinálni.

Sokszor vitatkoznak velem emberek, hogy nekünk sportolóknak milyen könnyű, járunk ide-oda… Próbáld végigcsinálni egyszer, hogy nem eszel két hétig, mikor tele a hűtőszekrény, jönnek a sérülések, az edzések, az utazások, és ha egy mozdulatot elszúrsz, egy életpálya megy tönkre egy vereséggel. Azt nem magyarázzák el az embereknek, hogy a sport nem csak dicsőségből, fényből és pompából áll, hanem éhezés, koplalás, szenvedés.”

Egy másik élsportoló ezt jobban megérti, mint az Ön esetében is?

„Igen, egész másképp áll hozzá, mint egy laikus.

Az edzőség is más, egy világversenyen negyven meccset kellett végigizgulnom, mert minimum kettőt birkózott egy versenyző, de inkább hármat-négyet. Egy évben volt egy Eb, egy vb, közben olimpia, nemzetközi versenyek. Én keltem a legkorábban, utoljára feküdtem, mert a súlyokat néznem kellett, hogy rendben legyenek a versenyzőim. Ezt senki nem tudja, nem írja le, nem mondja el, hogy nem habostorta ez az egész.”

Manapság ez már könnyebben megy, van dietetikus stb.

„Igen, én, amikor fogyasztottam és mondtam a Polyáknak, hogy:
-„Imre bácsi! Van még rajtam fél kiló, mit csináljak?”
-„Mit ettél tegnap fiam?”
-„Semmit.”
-„Na, akkor azt edd ma is!”

Viccesen hangzik… Újabban, már elkészítik, mit egyen, hogy egyen a versenyző. Nekem törnöm kellett a fejem. Volt, akit hazavittem, mert tudtam, ha hazamegy, akkor nem fogy le, ezért elvittem és bezártam a lakásomba.”

A rendszeres fogyasztásnak milyen következményei vannak?

„A máj, a szív, a vese tönkremegy. Velem egy súlycsoportban lévő egykori versenyzőkkel találkozom, mind száz kiló. Elcsodálkozom, hogy a különböző sportágak edzői közül mennyien túlsúlyosak. Mégis, milyen reklám ez?”

Ön versenyzőként, vagy edzőként örült jobban, a saját, illetve a tanítványai sikereinek?

„Ezt nagyon nehéz megmondani, egész másképp éli meg az ember a saját és másképp a versenyzőinek a sikerét. Ezen még nem is gondolkodtam. Erről tanulmányt lehetne írni, nagyon érdekes kérdés, még soha, senki sem tette fel nekem, úgyhogy nem tudom...”

Más sportok iránt is érdeklődik? Ugye volt egy jégkorong csapat erőnléti edzője is Svédországban?

„Svédországban belecsöppentem a hokiba. Lejött egy edző, megnézte az edzésemet és megkérdezte, hogy foglalkoznék-e hokisokkal? Mondtam, hogy persze. Másnap reggel mentem le az edzésre, és láttam, hogy 12 kikirics sárga Mercedes áll a klubház előtt. Az igazgató a ház előtt várt és kérdezte: „László, tudod, ki van itt?” Azt hittem a svéd király, de a Djurgarden volt. Nem tudtam, hogy mi az… Svédország legjobb hoki csapata volt, három világbajnok is játszott ott, ők vártak az edzésen. Egy évig voltam az erőnléti edzőjük, fantasztikus év volt. Érdekes módon gyerekkoromban én magam is hokiztam fél évig.

Követem a küzdősportokat is. Tavalyelőtt levittek Ceglédre ketrecharcosok és kérték, hogy tartsak nekik edzést. Először nem tudták ki vagyok, aztán végigcsináltam délelőtt és délután is a két és fél órás edzést és megkérdezték: „Laci bácsi hány éves?” Hatvanhét voltam. Nagyon jó kapcsolatom volt velük.”

Önt nem érdekli, vagy nem próbálta volna ki?

„Lehet, ha fiatalabb lettem volna, kipróbáltam volna… most is nézek néha a TV-ben.”

Még egy kérdés az élsporthoz: Mi a véleménye arról az állításról, hogy ma már mindenki használ valamilyen doppingszert?

„Igen, nálunk is megpróbálták ’76-ban, egy vezető behozott valamit, letette az asztalra és elmondta, hogy a különböző súlyúaknak mennyit kéne beszedni. Én hazamentem, nálam okosabb volt a feleségem – orvos volt –, kérdezte, hogy rá van e írva, miket tartalmaz? Mondtam, hogy nincs. Mondta, hogy akkor ne szedjem, mert egészséges gyerekeket szeretnénk. Azt mondták nekünk, hogy vitaminok. Voltak, akik beszedték. Úgy gondolom, ezt nem lehet kivédeni, de elrettenteni el lehetne az embereket, ha minden öltözőbe betennének beteg májakat, szíveket, tüdőket, hogy lássák, milyen kárt okoznak ezek a doppingszerek. Vagy kitenni azoknak a képeit, akik ilyet használtak és meghaltak.”

Hogy látja a birkózás helyzetét ma, és a jövőben?

„Bevezették a női birkózást, egy kicsit furcsa volt számomra, hogy a lányok birkózómezben vannak, de szép sikereket érünk el. Le akarták venni az olimpiai programról, visszahoztak tíz súlycsoportot, állandóan változtatnak a szabályokon, amivel nem értek egyet, hiszen így az edzők nem tudják, hogy mire készítsék fel a versenyzőiket. A felnőttekkel még könnyebb, de a gyerekeknek nehéz megtanítani az új szabályokat. Szerintem a nemzetközi szövetségben sok az amatőr, akik üzleti oldalról nézik a birkózást, hogy eladhatóbb legyen.”

Milyen jövője van a magyaroknak a sportban?

„A magyar birkózásban van egy pár nagyon nagy tehetségünk, akik sajnos már nem fiatalok. A Lőrincz testvérek mögött egy kicsi űr van, kimaradt valahol egy olimpiai ciklus. Van egy jó junior társaság, de ők még ezen az olimpián nem lesznek érettek, a kérdés az, hogy meg tudjuk e tartani őket?”

Ha választhatna, megint ugyanezt az életpályát választaná?

„Nagyon szívesen csinálnám végig még egyszer. Más szemmel nézném, ha a magam edzője lennék. Minden évben más edzőnk volt, és ez sok versenyzőnek nem tett jót, nekem sem.”

Tehát másodszorra másképp csinálná?

„Másképp csinálnám, és ugyanezt csinálnám.”

Köszönöm szépen!